12. nap Máltán

Utolsó nap az iskolában, yeeeeeeeah! Múlt héten is vicces és könnyed dolgokat csináltunk pénteken. Mikor beérkeztem, a titkárságon nagy volt a nyüzsgés, vége egy hétnek és vége a kéthetes kurzusoknak is. Amikor elkezdtük az órát, 8.30-kor, még minden rendben ment, működött a projektor és a ventilátorok is, aminek a száma háromra szaporodott. Szinte kellemesen éreztük magunkat, de ekkor elsötétedett minden, a ventilátorok lapátjai leálltak, a projektor kikapcsolt. Áramszünet. Pár perc múlva jöttek a titkárnők, nem egyszerű áramszünet, hanem az épület trafója felrobbant és nem lesz áram már ma.

Last day of school, yeeeeeeeah! Last week we did funny and light things on Friday. When I arrived, the secretariat was very busy, the end of a week and the end of the two-week courses. When we started the class, at 8.30, everything was still fine, the projector and the fans were working, the number of which increased to three. We felt almost comfortable, but then everything went dark, the fan blades stopped, the projector was switched off. Power outage. After a few minutes, the secretaries came, it was not a simple power outage, but the building's transformer exploded and there will be no electricity today.

Alan szinte meg se rezzent, ez normális Máltán, egyszerűen nem bírja az energiafelhasználást a rendszer. Mi pedig, izzadó közép-európiaiak egymásra néztünk és némán egymásnak ezt tátogtuk: Mind meghalunk! Fél órán belül olyan hőség volt a teremben (4. emelet), hogy minden pórusunkból elkezdtünk izzadni, vagy ahogy az egyik lengyel kolléga nő szokta mondani, olvadni. Mindennel legyeztük magunkat, és úgy próbáltunk Alan izgalmas feladatainak részese lenni. Tényleg jó volt, Történetet mesélt fejből, amit meg kellett jegyezni és újra elmondani egymásnak. Kérdéseket feltenni és a számunkra érdekes és ellopásra alkalmas kifejezéseket kiemelni. Majd a rendkívüli helyzetre való tekintettel, fél órával hamarabb elengedett minket szünetre.

Alan hardly flinched, this is normal in Malta, the system simply cannot handle the energy consumption. And we, sweating Central Europeans, looked at each other and silently said to each other: We are all going to die! Within half an hour, it was so hot in the room (4th floor) that we began to sweat from every pore, or as one of my Polish female colleagues used to say, to melt. We fanned ourselves with everything and tried to be a part of Alan's exciting tasks. It was really good, he told a story by heart, which had to be memorized and retold to each other. Asking questions and highlighting terms that are interesting to us and suitable for theft. Then, in view of the extraordinary situation, he let us go for a break half an hour earlier.

Fél órát pihegtünk a légkondis kávézóban, senki nem ivott kávét, csak hideg üdítőt. Miután visszatértünk, láttuk Alan arcán az elszántságot, hogy Ő bizony lesz ami lesz, tisztességgel befejezi ezt a napot és ezzel együtt a két hetes kurzust. Ablakokat kitárta, ajtót kitámasztotta, és a langyos szélben belekezdett a második órába: viccet mesélt. Játszott a kezével, játszott a szemével, a hangjával és mire a csattanóhoz ért, megálltak a legyezők a kezekben és hangos nevetésben tőrt ki a csoport. Ezután elmondta a viccmesélés lélektanát, hogy hogy használhatjuk az órákon és miért remek eszközök. Ezután kinyomtatott papírokat kaptunk, amin minden asztalnak volt egy saját vicce, amit be kellett tanulni, és erősen gesztikulálva előadni a többi asztal tagjainak, fejből. Nagyon jókat nevettünk aközben is, amíg egymásnak segítettünk betanulni és mikor elmondtuk és meghallgattuk a többi csapat viccét is.

We relaxed for half an hour in the air-conditioned cafe, no one drank coffee, only cold soft drinks. After we returned, we saw the determination on Alan's face that he will be what he will be, finish this day and with it the two-week course with dignity. He opened the windows, propped open the door, and in the mild wind began the second lesson: he told a joke. He played with his hands, played with his eyes, his voice, and when he reached the clicker, the fans in his hands stopped and the group burst into loud laughter. Then he explained the psychology of telling jokes, how we can use them in classes and why they are great tools. Then we were given printed papers, on which each table had its own joke, which had to be learned and performed by heart, gesticulating strongly to the members of the other tables. We had a lot of laughs while we helped each other learn and when we told and listened to other teams' jokes.

Itt lassan vége is lett az időnknek, mert 13 órakor az osztrák tanár nőkért jött a transzfer és előtte még szerettünk volna fényképeket készíteni és egy üveg itallal és egy üdvözlőkártyával megköszönni Alan-nek az elmúlt két hetet. Remek embert és remek pedagógust ismertem meg Alan Marsh személyében, minden tanár kollégámnak javaslom, hogy vegyen részt a kurzusán, de legalább szerezze be az általa írt könyvet. A csoporttársakkal még megbeszéltünk egy esti találkozót, mert sokan, köztük én is, csak szombaton utazunk haza.

Here, our time almost ran out, because at 1:00 p.m. the shuttle came for the Austrian women teachers, and before that we still wanted to take photos and thank Alan for the past two weeks with a bottle of drink and a greeting card. I met a great person and a great teacher in the person of Alan Marsh, I recommend all my teaching colleagues to attend his course, or at least get the book he wrote. We also arranged an evening meeting with the group mates, because many of us, including myself, only travel home on Saturday.

A délutáni program se maradhat el, hát mégis csak az utolsó teljes nap. a Casa Rocca Piccola-t látogattam meg, ami egy a lovagok idejéből származó főnemesi család, még ma is használatban lévő, vagy legalábbis tulajdonában lévő ház. Tele többszáz éves iratokkal, bútorokkal, festményekkel, szobrokkal, használati eszközökkel és mindennel, mintha tényleg laknának benne. Nagyon érdekes betekintést engedett a máltai nemesek életébe, kapcsolatrendszerébe és szokásaiba.

You can't miss the afternoon program either, after all, it's only the last full day. I visited the Casa Rocca Piccola, which is a house of a noble family from the time of the knights, still in use today, or at least owned. Full of hundreds of years old documents, furniture, paintings, sculptures, tools and everything, as if they really lived in it. It gave a very interesting insight into the life, relationships and customs of the Maltese nobles.

Egy kis pihenő után jött az utolsó kultúr program Máltán. Az egyik legrégebbi templom található a hotelem melletti kisutcában. a Szent Pál Hajótörése Templom. Nem csak a kora jelentős ennek a templomnak, hanem az is, hogy itt őrizne egy ereklyét magától Pál apostoltól. A csuklójának egy darab csontját. WOW! Ha ez igaz, akkor nem semmi! Elvileg a római lefejezés után kapta meg ezt a darabot Málta. A templom kívülről olyan mind a másik 12 abban az utcában (ez nem vicc), belülről viszont igazán bámulatos.

After a short rest, the last cultural program in Malta came. One of the oldest churches is located in the small street next to my hotel. the St. Paul's Shipwreck Church. Not only the age of this church is significant, but also the fact that a relic of the apostle Paul himself is kept here. A piece of bone from his wrist. WOW! If that's true, then it's nothing! In principle, Malta received this piece after the Roman beheading. From the outside, the church looks like all the other 12 in that street (this is not a joke), but from the inside it is really amazing.