:)) - Eszter, Judit, Roberta Izlandon - az utazás és az első nap (Roberta)

Málta - Volter Etelka / Nulladik nap(ok)

Vigyázat! Csak nagyon elszántaknak, mert irtó hosszú lesz, tele nosztalgiázással…

A hétfői kezdéshez képest igen időben érkeztem, péntek este landoltam Málta repülőterén. Első éjszakára a repülőtér közelében foglaltam szállást, hogy ne kelljen este sokat utazni. A fényképek alapján jónak tűnt a szállás, bár az ára miatt azért gyanút kellett volna fognom. A közelsége mellett az egyetlen pozitívuma a tisztaság volt. A nyolcvanas években voltam egy hónap részképzésen (akkor még) Szovjetunióban. Mit mondjak, „déjà vu” érzésem volt. Viszont adtak reggelit is.

Szombat délelőtt aztán nekivágtam a sziget átszelésének. A recepciós megnézte a buszmenetrendet, kiírta nekem, hogy mikor mennek a buszok. Kijelentkeztem, majd elindultam megkeresni a buszmegállót. Ha alaki próbált Máltán térkép alapján megtalálni valamit, tudja, miről beszélek… A helyiek nagyon segítőkészek, de ők maguk sem igazodnak ki a buszmegállók rendszerében. Akárhol kértem segítséget, mindig a hozzájuk legközelebbi buszmegállóba akartak irányítani, függetlenül attól, hányas buszról van szó. Így cirka két km-es kerülővel értem el a célt, ami a máltai járdákat és szintkülönbségeket tekintve szép teljesítmény volt egy nagyobb méretű gurulós bőrönddel, bár még így is időben odaértem. De az én buszom csak nem akart jönni. Kiderült, hogy a recepciós hölgy a hétköznapi menetrendet nézte, ez pedig szombati nap volt. Így a plusz félórámban kipihenhettem az előző séta fáradalmait. A szigetet átszelő buszjáratok az összes, irányba eső településen átmennek. Az iszonyatosan szűk utcákon kanyarogva, nem törődve a szembejövő forgalommal, a lehetséges maximális sebességgel mennek. Ha van 20 cm játéktér, akkor még nem lassítanak, az csak akkor következik be, amikor ez 5 cm-re szűkül. És természetesen, ha a busz sávot akar váltani, akkor sávot vált. Ezt az autósok is pontosan tudják. Ilyenkor persze felröppen egy-két „għal Madonna”, ami Máltán a legcsúnyább káromkodások egyike, bár valljuk be, ebben a műfajban a magyarok verhetetlenek.

Mivel Máltán egy településen belül nincsenek távolságok, amint elértem St Paul’s Bay-t, találomra leszálltam az egyik megállóban, majd a tengerparti sétányon kanyarogva közelítettem meg a szálláshelyemet. Az előző éjszakai szálláshoz képest minőségi a különbség, persze az árát tekintve is.
Estefelé ismét lesétáltam a partra, kicsit ücsörögtem a sziklákon, néztem a hullámzó tengert, ami egyre inkább hullámzott. Némi aggodalom is volt bennem, mert másnapra egy gozói kiruccanást terveztem, és ha túl nagy a szél, akkor esetleg leállítják a kompot.

Vasárnap reggelre azonban teljesen elült a szél. Kora reggel indultam útnak, hogy időben átérjek. 13 évvel ezelőtt, amikor egy évet Gozón töltöttünk, akkor egy angol nyelvű katolikus egyházközséghez csatlakoztunk, így szerettem volna odaérni a 10 órakor kezdődő misére. Még sötétben indultam el a busszal, ami most is a városokon keresztül haladt többnyire. Mellieħa után már a főúton haladtunk. Rá is ismertem az útra, több mint ötvenszer tettem ezt meg annakidején saját autóval. Ma már nem biztos, hogy lennék olyan bátor, hogy volán mögé üljek, ráadásul a másik oldalon lévő kormánnyal. Olyan iszonyatos mértékben megnőtt a forgalom, hogy az az érzésem támadt, hogy ha még néhány száz autót forgalomba hoznak, moccanni sem lehet az utakon. Akkor ez még nem okozott gondot. Állítólag egy-egy családnak akár három autója is van manapság. A kikötő felé haladva, még sötétben messziről látni lehetett a kivilágított kikötőt, ugyanúgy, mint régen esténként, amint a kosáredzésről igyekeztünk elérni a következő kompot. Már messziről lehetett látni, amint az autók gurulnak be a hajó gyomrába. Ilyenkor mindig rendesen rátapostam a gázra. Máshol betartottam a sebességhatárt, de itt fontos volt, hogy elérjük a 21 órás kompot, mert a következő csak háromnegyed óra múlva indul, este pedig ez sok idő, főleg, hogy másnap iskola. Többnyire elértük. Nem egyszer volt olyan, hogy begurultunk és utánunk már csukták is fel a pallót.

Persze olyan is volt, hogy az orrunk előtt ment el a hajó. Egyik ilyen alkalommal, mire hazaértünk, összetörve találtuk a cserkészház lépcsőjét, ahol mi parkolni szoktunk. Kiderült, hogy kicsivel korábban egy sofőr rosszul lett és teljes gázzal belehajtott a lépcsőbe. Ha elérjük a kompot, akkor az ott parkoló autónkat totálkárosra törte volna…

Hát ilyen emlékek jöttek elő, míg közelítettünk a komphoz. Míg várakoztunk a felszállásra, kisétáltam a teraszra és láttam, hogy az autók most is ugyanazt a „harcot vívják” az idővel. Sajnáltam az első autóst, akinek az orra előtt becsukták a kaput.

Átérve Gozóra nem csalódtam magyar honfitársaimban. Az első magyar szó, amit hallottam, az a bizonyos igekötős ige volt felszólító módban... Még volt egy kis időm, elsétáltam az iskola felé. A fiúiskolát renoválják, mellette a lányiskolát is teljesen átépítik. Gyakorlatilag alig ismertem rá az épületekre. Egyébként az állami iskolák ma már vegyesek, csak az egyházi iskolák oktatják külön a lányokat és a fiúkat.

Közelgett a 10 óra, így a szeminárium kápolnája felé vettem az utam. Meg kell mondanom, nagyon megváltozott a csapat. Összesen hét ember maradt azok közül, akiket ismertem. Viszont nagyon jó érzés volt, hogy ők is emlékeztek rám. Még a 93 éves Maggy szeme is felcsillant, amikor meglátott. Az elmúlt 13 év alatt bizony ők is öregedtek. David a sekrestyés, kissé megfogyott, John a nyugdíjas angoltanár ugyanolyan egyenes derékkal, lépteit szaporázva intézte a tennivalókat, zárta az ajtót, fogadta az érkezőket, felesége Veronica ugyanolyan mosolygósan, kedvesen beszélgetett mindenkivel. Tessa is lelkesen kérdezgetett arról, mi van velünk. Még a jó öreg Father Debrincat is rám nézett és azt mondta, hogy „ismerlek, de fogalmam sincs, hogy ki vagy”. Ezen aztán jót derültünk. Sorra véve a régi ismerősöket, sajnos sokan elmentek közülük.

Folytatva a nosztalgiázást, elsétáltam a volt lakásunkhoz, majd Fontana felé vettem az irányt, ugyanis kedves barátaim ebédre hívtak. Ők voltak az igazi fixpont az akkori életünkben, mindenben számíthattunk rájuk. A finom ebéd mellett felelevenítettük a régi történéseket, felemlegettük a közös ismerősöket és persze meg hánytuk-vetettük a világ dolgait. Fantasztikus élményekkel gazdagodva jöttem el tőlük.

A kompon most is rengeteg emlék jött elő. Comino mellett haladva eszembe jutottak a kirándulások, meg hogy amikor viharos volt a tenger, akkor a túloldalon, a sziget szélárnyékában ment a komp. Eszembe jutott, vajon Salvu él-e még, akivel sokat beszélgettünk, aki a kis sziget négy állandó lakosának egyike volt.

Kellemesen elfáradva és élményekkel feltöltődve értem a szállásra, bevetésre készen. Holnap reggel kezdődik a tanfolyam…

Day Zero

Attention! Only for the very determined, because it's going to be a long report full of nostalgia...

I arrived very early for the start on Monday, landing at Malta airport on Friday evening. I booked accommodation near the airport for the first night, so as not to have to travel too far in the evening. From the photos the accommodation looked good, although I should have been suspicious of the price. Apart from the proximity, the only positive was the cleanliness. In the eighties, I did a month of part-time training in the (then) Soviet Union. What can I say, I had a feeling of déjà vu. But they did give me breakfast.

On Saturday morning I set off to cross the island. The receptionist looked at the bus timetable and wrote out the bus times. I checked out and went to find the bus stop. If you've ever tried to find anything in Malta by map, you know what I'm talking about... The locals are very helpful, but they don't know their way around the bus stop system themselves. Wherever I asked for help, they always wanted to direct me to the nearest bus stop, regardless of the bus number. So I reached my destination with a detour of about two kilometres, which was quite an achievement given the pavements and elevation changes in Malta with a large suitcase on wheels, although I still made it on time. But my bus just didn't come. I finally figured out that the receptionist was looking at the weekday timetable, but it was Saturday. So I had the extra half hour to rest up from the previous walk. The bus services across the island pass through all the towns in the direction. Winding through the terribly narrow streets, they go at the maximum possible speed, ignoring oncoming traffic. If there is 20 cm of clearance, they don't slow down, that only happens when it narrows to 5 cm. And of course, if the bus wants to change lanes, it changes lanes. Other drivers know this perfectly well. In such a case, it flies up of course any "għal Madonna" which is one of the ugliest swear words in Malta, although let's face it, the Hungarians are unbeatable in this genre.

As there are no distances within a city in Malta, as soon as I reached St Paul's Bay, I got off at one of the stops and meandered along the coastal promenade to my accommodation. The difference from the previous night's accommodation was qualitative, and of course, in price too.

In the evening I walked down to the beach again, and sat on the rocks for a while, watching the sea, which was getting choppier. I was also a bit worried because I had planned a trip to Gozo for the next day, and if the wind was too strong, they might stop the ferry.

By Sunday morning, however, the wind had completely died down. I set off early in the morning to across in time. Thirteen years ago, when we spent a year in Gozo, we joined to the English Speaking Catholic Church, so I wanted to get there for the 10 a.m. Mass. I left in the dark on the bus, which was still mostly going through towns. After Mellieħa we were on the main road. I knew the road, having done it more than fifty times in my own car. Today, I'm not sure I'd be brave enough to get behind the wheel, especially with the steering wheel on the other side. The traffic has increased so enormously that I have the feeling that if a few hundred more cars were put on the road, the roads would be blocked. It is said that one family can have up to three cars these days. That was not a problem at the time. On the way to the harbour, even in the darkness, you could see the harbour lit up from a distance, just as we used to do in the evenings as we tried to catch the next ferry. From a distance, you could see the cars rolling into the belly of the boat. I always put my foot on the accelerator. In other places, I kept to the speed limit, but here it was important to make the 9 p.m. ferry because the next one was only three-quarters of an hour away, and that's a lot of time in the evening, especially as there was school the next day. Most of the time we have achieved it. More than once, we would roll in and they would lock up the board after us. Of course, there were times when the boat went right under our noses. On one such occasion, when we got home, we found the steps of the scout house where we used to park smashed. It turned out that a little while earlier a driver had gotten sick and hit the stairs at full throttle. If we had reached the ferry, he would have totalled our car parked there...

Well, these were the memories that came back to me as we approached the ferry. While waiting to board the ferry, I walked out onto the terrace and saw that the cars were now engaged in the same "battle" with time. I felt sorry for the first driver who missed the ferry.

Crossing over to Gozo, I was not disappointed in my Hungarian compatriots. The first Hungarian word I heard was that particular verb with a verb phrase in the imperative mode (that means I heard a bad Hungarian swear).

I still had some time left, so I walked towards the school. The boys' school is being renovated, and the girls' school next to it is being completely rebuilt. I practically hardly recognised the buildings. By the way, public schools are mixed nowadays, only the church schools teach girls and boys separately.

It was nearing 10 o'clock, so I made my way to the seminary chapel. I must say, the group has changed a lot. There were only seven of the people I knew left. However, it was a very good feeling that they remembered me. Even 93-year-old Maggy's eyes lit up when she saw me. They've certainly aged in the last 13 years. David the sacristan, a little haggard, John the retired English teacher, with the same straight waist, quickening his pace, doing his chores, locking the door, greeting the newcomers, and his wife Veronica with the same smiling, kindly conversing with everyone. Tessa, too, was eager to ask questions about what was going on with us. Even good old Father Debrincat looked at me and said "I know you, but I have no idea who you are". We had a good laugh about that. Remembering old friends, sadly many of them have gone.

Continuing my nostalgia, I walked to our former apartment and then headed to Fontana, as my dear friends had invited me for lunch. They were a real fixture in our lives at that time, we could count on them for everything. Over a delicious lunch, we reminisced about old times, reminisced about mutual acquaintances and, of course, discussed the world. I came away from them with a fantastic experience. The ferry also brought back a lot of memories. Driving past Comino, I remembered the trips and when the sea was rough, the ferry was on the other side, in the lee of the island. I wondered if Salvu was still alive, with whom we had talked a lot, one of the four permanent residents of the small island.

Pleasantly tired and full of experiences, I arrived at the accommodation, ready for action. Tomorrow morning the course begins...